A
Szentháromság az óegyház idejétől fogva talán a legtöbbet vitatott tantétel. Mivel
maga a Szentírás is csak viszonylag kevés utalást tartalmaz e problémáról, s
másrészt a teológiának ezen a helyen a Szent Istenről kell nyilatkoznia, ezért
mindenképpen nagy alázattal, "levett sarukkal" kell közelednünk a Szentháromság
Isten felé, hogy Őróla valamiféle megbízható tanítást alkossunk. Kálvin
szavaival élve ne féljünk bevallani némi tudatlanságot, amennyiben emberi
ésszel meg nem magyarázható eredményre jutunk. Nem várhatjuk azt Istenünktől,
hogy általa teremtett logikánk fel is tudja fogni Őt (Róma 11,33-36), s
ugyanakkor maga Isten is korlátokat szab róla alkotott elképzeléseinknek,
legyenek azok akár anyagiak, vagy szellemiek (2Móz 20,4; ApCsel 17,29).
Érdemes kiindulópontnak egy tömör definíciót adnunk az
egyház hitének a Szentháromságról. "Csupán egy igaz Isten van, az istenség
egységét azonban három, öröktől létező, egyenlő, lényeg szerint azonos,
szükségszerű létezés tekintetében különböző személy alkotja"[1].
A Szentháromság kifejtéséhez használt háromság, lényeg,
persona, hypostasis nem bibliai eredetű fogalmak, ezeket mind az óegyház
alakította ki a görög filozófia segítségével, miközben a különböző tévtanítók
ellen lépett fel. Sajnos az idők során ezen fogalmak használatára oly mértékű
hangsúlyt helyeztek, hogy üdvfeltétellé léptek elő, s ez igen rossz hatással
volt a tan későbbi elfogadására nézve. A kezdetben óvó, védő szándékkal
bevezetett fogalmi keretek sokak számára túl merevnek és bibliátlannak
bizonyultak, ami a tanítás tagadói közé vezette őket, így az eredeti szándék célt
tévesztett. Ennek ellenére is használjuk e fogalmakat, mivel segítenek a
tanítás magyarázatában. A Háromságot fejtegető atyák munkája e veszélyek
ellenére sok eredményt hozott: már nem csak a kijelentésben beszéltek Isten
háromságáról és egységéről, hanem az Ő örökkévaló létében is. A Szentháromság
személyeit először egymáshoz való viszonyukban kell felfognunk, mivel az Atya a
Fiúra nézve Atya és fordítva, valamint a Szentlélek az Atyának és Fiúnak Lelke.
Habár
még az Újszövetség sem tekinthető egyértelműen világosnak a Szentháromsággal
kapcsolatban, az általános felfogás szerint az Ószövetség rejtetten, míg az
Újszövetség nyíltan tanítja - véleményem szerint minden lényeges elemét,
melyekből azután a tanítás összeáll. Habár az Újszövetség Istene azonos az
Ószövetségével, mégis óvakodni kell attól, hogy a háromságot mindenáron
visszavetítsük, hiszen a Zsid 1,1-2 szerint Isten más módon szólt az atyákhoz,
mint hozzánk. Ugyanakkor a teremtő Istenben bátran azonosíthatjuk Jézus
Krisztus Atyját, Isten Lelkében pedig a Szentlelket.
Az
Ószövetség nagy hangsúlyt helyez Isten egységére
(5Móz 6,4), ezt húzza alá a II. Helvét Hitvallás is többszörösen. Mégis már az
Ószövetségben találunk utalásokat arra nézve, hogy az Istenségen belül
személyeket különböztethetünk meg. Ezek készítik elő a talajt a későbbi
teljesebb kijelentés számára. Istent, mint Izrael atyját és gondviselőjét
tartják számon a próféták, akinek Elsőszülött Fia Izrael (2Móz 4,22), de a
Zsoltárokban feltűnik egy másik fiú alakja is, akit az atya nemz (2,7), akivel
tehát egészen különös, bensőséges viszonyban van.
Isten
egyik Ószövetségben használt neve az Elóhim,
mely név többes számú alakjából sejteni lehet, bár bizonyítani nem, az istenség
többszemélyűségét[2]. Isten
önmagára vonatkozó kijelentéseiben is találkozunk többes számú szavakkal,
névmásokkal és többes számú igealakokkal: 1Móz 1,26; 3,22; 11,7; Ézs 6,8,
ezekből is következtethetünk az istenségen belüli pluralitásra, de ez még távol
áll a hármasság tanától.
Az "Úr angyala", "Isten angyala" meghatározás
ugyan Isten bármely angyalára vonatkozhat, előfordul azonban, hogy magára
Istenre utal, mégis egyfajta lehatárolt, elkülönítő módon (1Móz 16,7-13;
18,1-21; 19,1-28; Mal 3,1). Ezeken a helyeken az Ószövetségben az "Úr angyala" Jahve megjelenési formája. A szöveg
sokszor nem tesz különbséget közte és Jahve között (pl. Bír 6,14.16.23). Az
említett versek egyszerűen Jahvét írnak. Itt tehát teofániáról van szó,
újszövetségi ismereteink szerint a Szentháromság második személyének látható és
testi alakban való, testet öltés előtti megjelenéséről (vö. Jn. 1,18). A
Krisztussal való azonosításhoz több újszövetségi támpontunk is van (Jn. 8,56;
Jn. 12,41; 1Kor 10,4; Zsid 11,26). Ez az isteni megnyilvánulás, amely jellemző
volt Mózes és Józsué korára, még a bírák korában is megjelent Gedeonnak és
Sámson szüleinek. Nemcsak Jahvénak és Istennek nevezték, de isteni tulajdonságokkal és
előjogokkal is rendelkezett. Az "angyal" szó ebben a helyzetben nyilvánvalóan
funkciójára utal (az Atya hírnöke) és nem lényének ontológiai meghatározására,
mely alapján sokan érvelnek Krisztus teremtmény volta mellett tévesen (vö. Gal.
4,14). Jól látható tehát, hogy az Úr angyala egyszerre megkülönböztethető és
elválaszthatatlan Istentől.
Egyes
igeszakaszok nyilvánvalóan különbséget tesznek az istenséget alkotó személyek
között. Az ÚR és ÚR között (1Móz 19,24), a Megváltó (akinek isteni személynek
kell lennie) és az ÚR között (Ézs 59,20)[3],
a Szentlélek és az ÚR között (Ézs 48,16; 59,21; 63,9-10). Különösen az utolsó
ige személyes és cselekvő Szentlélekről szól.
Az eljövendő
Messiás Istenségének klasszikus bizonyítéka az Ézs 9,5-6. Az "Erős Isten" más
helyeken is előforduló kifejezés, és mindig Jahve-ra vonatkozik (Józs 22,22;
Zsolt 132,5; Ézs 10,21; Jer 32,18). Hasonlóan fontos név az "Örökkévaló Atya",
hiszen az örökkévalóság egyedül Isten tulajdonsága.
A bölcsességnek a
Példabeszédek könyvének 8. részében található megszemélyesítését egyes
teológusok Krisztusra való utalásnak tekintik, s mint ilyet a Szentháromság
ószövetségi bizonyítékaként tartják számon. Ugyanakkor tudjuk, hogy az
ariánusok is előszeretettel használták ezt a szakaszt, mivel Krisztus teremtett
voltát látták benne bizonyítottnak. A Péld 8 patrisztikus értelmezése valóban
Jézusra érti a szöveget, az "alkotás" szót pedig "fölé helyez" értelemben
használja[4].
Athanasziosz különösen a 25. verssel védekezik, mely az alkotás szóval
ellentétben a születést hozza[5],
hasonlóan a Zsolt 110,3-hoz. Csia Lajos ugyanakkor a Szentlelket látja
megjelenni ebben az igeszakaszban[6].
Az igehely azonban problémás, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy akár Jézusról
akár a Szentlélekről lenne itt szó. A héber nyelv ismeri a nyelvtani nemeket. A
Példabeszédekben a megszemélyesített, teremtett, nőnemű Bölcsesség beszél
hozzánk. Ezt maga a szöveg is megerősíti. A Péld 7,4 szerint "mond a
bölcsességnek: nővérem vagy te, az eszességet ismerősödnek nevezd." "Én, a
bölcsesség együtt lakom az okossággal." (Péld 8,12). Nehéz elképzelni, hogy
ebben a kontextusban hogyan lehetne a bölcsességet azonosítani Isten Fiával,
hiszen akkor ugyanazon logika szerint ki lenne az eszesség, okosság? A Péld 9
szerint a Bölcsességnek lányai vannak, vajon őket kivel "azonosíthatjuk"? Ha
más nem, ez mutatja, hogy itt valóban példabeszédről van szó, semmi többről.
Sőt, ellenpárja is van a Bölcsességnek: a "balgaság fecsegő asszonya" a Péld
9,13-ban. Nem lehet tehát ebből az igéből Isten, vagy Szent Fia lényére
következtetni, különösen más, világos igehelyekkel szemben.
Az Ószövetség
számunkra legnagyobb segítséget jelentő szakaszai mégis azok, melyekben Isten
teljes egyedülállóságát tanítja,
hiszen így egyrészt nem marad hely egy "kisebb isten" számára Isten mellett
(ahogyan a tan tagadói Jézust szeretnék láttatni), másrészt az Újszövetség
egyre-másra Jézusra vonatkoztatja azokat az ószövetségi jelzőket,
tulajdonságokat, melyekről ott azt olvassuk, kizárólag Jahve Istent illetik
meg. Az 5Móz 32,39; Zsolt 89,7; Ézs 43,10; 44,6-8; 44,24; 45,5.22; 46,9; 48,13
és még számos igehely szerint Izrael Istene az egyedüli Isten, rajta kívül csak
hamis istenek léteznek, teljesen egyedül
Ő teremtett mindent, nincs senki hozzá
még csak hasonló sem. Ha az ariánus értelemben vett Jézust, újszövetségi
leírásaival (Jn 1,1-3; Kol 1,16-17; Zsid 1,1-3[7])
együtt e kép mellé helyezzük, arra kellene következtetnünk, hogy az Ószövetség
Istene tagadja Jézus Krisztus létezését. Ezzel szemben azonban az összes
evangélium rögtön az elején azonosítja
Jézust az Ószövetség Istenével (Ézs 40,3-11; Mt 3,3; Mk 1,3; Lk 3,4; Jn 1,23),
az ítéletre visszatérő Jézust (ApCsel 1,10-12) pedig pontosan a Zak 14,3-4
alapján azonosíthatjuk Jahve-val.
Noha az
Újszövetség nem tartalmazza a Szentháromság tanának nyílt kifejtését (a
kialakult konszenzus szerint az 1Jn 5,7 nevezetes Comma Johanneuma nem tartozik
a Szentírás hiteles szövegéhez), ennek ellenére számos bizonyítékkal járul
hozzá. Ezek arra utalnak, hogy bár csak egy igaz Isten létezik, ugyanakkor
Jézust és a Szentlelket úgy mutatják be, mint isteni igénnyel fellépő
személyeket. Ebben a helyzetben két szélsőségtől kell tartózkodnunk: ha Isten
egységét hangsúlyozzuk túl, az unitárius álláspontra jutunk, míg ha a
hármasságot, a mormonizmus triteizmusába esnénk. Nem közvetlen bizonyíték
ugyan, de nagyon igaz, hogy mind az ó- (2Móz 34,14) mind az újszövetségi (1Jn
4,16) kijelentés a szeretet Istenéről
önmagában feltételezi az istenség többszemélyű voltát, hiszen a szeretet csak
egy másik személlyel szemben valódi, s vajon Isten az Ő örökkévalóságában kit
szerethetne?
Isten egységét az
Újszövetség az Ószövetséghez hasonlóan kiemelten tanítja (1Kor 8,4-6; Ef 4,3-6;
Jak 2,19). Az Atya Istensége minden vitán felül áll (Jn 6,27; 1Pt 1,2). Jézus
Krisztus Istenségének is számos bizonyítéka van. Olyan tulajdonságokkal
rendelkezik, melyek csupán Istenben találhatók meg, mint pl. mindentudása (Mt 9,4;
Jn 21,17), mindenhatósága (Mt 28,18), mindenütt jelenvalósága (Mt 28,20).
Utóbbi tulajdonságairól nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezeket nem akkor kapta
meg először, hanem a Jn 17,5 értelmében megelőző mennyei létének dicsőségébe
lett visszahelyezve, tehát mindig is
rendelkezett velük. Kortársai, ha vonakodva is, de kénytelenek voltak
elismerni, hogy tettei: a bűn alól való feloldozás (Mk 2,1-12) vagy egy halott
életre keltése (Jn 12,9) isteni képességeket követelnek. Isten Krisztust olyan
feladatok végrehajtásával is megbízta, melyek csupán Istentől eredhetnek: a
teremtés (Jn 1,3) a világ fenntartása (Kol 1,17, Zsid 1,3), és az eljövendő
ítéletben való részvétel (Jn 5,27), ezért a Fiút éppen olyan tisztelet illeti,
mint az Atyát, aki nem így tesz, az az Atyát sem tiszteli (Jn 5,23).
Kétségtelenül megdöbbentő szavak lehettek ezek a zsidók számára, amikor egy
előttük ülő ember gyakorlatilag az Ő Istenüknek állította magát, meg is
botránkoztak rajta (Jn 5,18; 10,33), s istenkáromlás miatt meg akarták kövezni.
Sokan mondják erre, hogy a zsidók félreértették Jézust. Ez az indoklás azonban
képtelenség, hiszen már láttuk, hogy Jézus pontosan ismerte az emberek
gondolatait. Ezért, ha akarta volna, "tisztázhatta volna magát", egyszerűen
csak annyit kellett volna mondania, hogy Ő nem Isten, s életben marad.
Nyilvánvaló, hogy Jézus nem halt volna meg egy félreértés miatt.
János
evangéliumának első verse az Ige (Krisztus), és Isten közé mintegy
egyenlőségjelet tesz. "Az Ige az Istennél volt, és Isten volt az Ige" az eredeti
szöveg helyes fordítása, nem áll meg pl. Jehova Tanúi, vagy a spiritiszta
Johannes Greber szerinti fordítás, miszerint "Az Ige egy isten volt". Az
"Isten" szó előtt az eredeti nyelvben ugyan nincs határozott névelő, de azt,
hogy "egy isten" értelemben fordítsuk, nem csak a görög nyelv nyelvtani
szabályai nem teszik lehetővé, hanem János evangéliumában is az egyetlen ilyen
előfordulás lenne, s ez még inkább kizárja a fordítás lehetőségét. János nem
találhatott volna ennél pontosabb módot annak az igazságnak a kifejezésére,
mely szerint az Ige Isten, mégis az Atyától különböző személy. A Jn 1,1-nek
azonban van egy másik nagyon hasznos, de kevésbé idézett része is, mely nagyban
segíti Jézus örökkévalóságának bizonyítását. "Kezdetben volt az Ige". Minthogy a "kezdetben" az időegyenes origoja, ezért
azt mondani, hogy valaki kezdetben volt, egy emberi agyhoz formált egyszerű
kijelentés, azt jelenti, hogy örökké volt, van és lesz. A kezdetben "előtt"
semmi sincs. Nincs idő. Ezért a "volt" múlt időben, minthogy valóságos múltra
nem utalhat, kizárólag egy dolgot fejezhet ki: az örökkévalóságot. Hogy pedig az Atyának a Fiút szülő aktusa így az
örökkévalóságba tolódik ki, az minket nem jogosít fel rá, hogy arról alkossunk
elképzeléseket, volt-e ez "előtt" valami (pl. az Atya egyedül), illetve, hogy
hogyan lehetséges ez a dolog, amit mi csak időben tudunk felfogni. A
szentháromságtagadók teológiáját megnyugtatóan csak az támasztaná alá, ha azt
olvasnánk: "kezdetben lett az Ige"[8].
Ennyi elég lenne ahhoz, hogy igazuk legyen. De éppen ennyi elég ahhoz is, hogy
ne legyen.
Számunkra a legnagyobb gondot Jézus és az Atya lényegi egységének kimutatása jelenti,
mivel a Jn 10,30 a Jn 17 kontextusába helyezve nem nyújt igazi segítséget.
Jézus és az Atya egysége, valamint a hívők Istennel való egysége között nem
lehet a Szentháromság szempontjából hasznos különbséget kimutatni, a tanban
csak Istenre értett "egy lényeg, három személy" megfogalmazást nem igazolja.
Van azonban más lehetőségünk, mégpedig Jézus Krisztusnak az egy Isten teremtő
munkáján belüli részvételének pontos azonosítása, melynek segítségével Jézus
személye az egy Istenen "belülre" helyezhető. Jézusról számos helyen írva van,
hogy Őáltala teremtette Isten az egész világot, minden általa jött létre (Jn
1,3; 1Kor 8,6; Kol 1,16; Zsid 1,2). Különösen az 1Kor 8,6[9]
mutatja be pontosan a két személy viszonyát a teremtésben és választja őket
külön szerepük szerint. Tehát az a személy, akitől
van a teremtés, az Atya, míg az a személy, aki által van a teremtés, az Jézus. Ezek után azonban azt olvassuk Pál
apostoltól a Róma 11,33-36-ban Istenről, hogy "Bizony, tőle, általa és érte van
minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen." Ezt a Zsid 2,10 is megerősíti. Az
Atya tehát, akitől lett a teremtés, egy Istent alkot Jézussal, aki által lett. Ez az a hely, ahol a
legközelebb jutunk az általunk is tanított Szentháromsághoz, ezek fényében
lehetetlen Jézusról bármi mást állítani, mint, hogy Ő valóban Teremtő Isten.
Pál apostol Istent magasztaló sorai hitem szerint a legszebben forrasztják
össze az Atya és Jézus Krisztus személyét egy teremtő Istenné.
Sok félreértés elkerülhető, ha Jézus emberré lételét teljes
kontextusába helyezzük, s ezzel a cáfolatként felhozott igehelyek is
magyarázatra lelnek. A Fil 2,5-11 Krisztus-himnuszából sajnos nem derül ki
egyértelműen, hogy az Istennel való egyenlőség Krisztus által birtokolt dolog
volt-e, vagy pedig olyasmi, amit pl. Sátánnal ellentétben Ő nem kívánt
megszerezni. Habár utóbbi esetet valószínűtlenné teszi az, hogy így Pál nyitva
hagyná a kérdést, milyen minőségből üresítette ki magát Krisztus, van más igénk
is, amely segítséget nyújt. Ez pedig a Jn 3,31: "Aki felülről jön, az felette
van mindenkinek." Ez az ige kizárólag az Istennel való egyenlőséget engedi meg. Jézus mennyei létében "Egyszülött Isten"
(Jn 1,18), aki az Atya kebelén volt, s mikor eljött az időknek teljessége Isten
kibocsátotta az Ő személyes örök Fiát a teremtett világba (Mk 12,6; Jn 11,27;
Gal 4,4; 1Jn 4,9). Krisztus ezek szerint "Isten Fia" volt már földi élete előtt
is, tehát Istennek valóban született egy igazi
Fia, aki ugyanúgy Isten, mint ahogy az ember fia ember. Nyilvánvalóan
különbözik az "istenfiak" teremtett, angyali csoportjától, ahogyan arról a Zsid
1,5 bizonyságot tesz, hiszen ő nem a ház része (teremtmény), hanem a ház
építője (teremtő) a Zsid 3,3-4 szerint. Ebből az állapotból szállt tehát alá
Krisztus, s vett fel szolgai formát, amiből nyilvánvaló, hogy megelőzően nem
lehetett szolga (mivel az angyalok eleve "szolgáló lelkek" Zsid 1,14). Így
azonban emberré lett, magára vette a teremtményi valóságot (Ézs 49,5), kisebbé
tétetett még az angyaloknál is (Zsid 2,7-9), egy lett közülünk (Zsid 1,9;
2,12), hogy Ő legyen az elsőszülött sok testvér közül (Róm 8,29), s az Atya így
"nagyobb" volt nála (Jn 14,28). Ebben az állapotában is elmondható azonban,
hogy mint Isten a saját vérén szerezte egyházát (ApCsel 20,28), s erről mondja
Pál apostol, hogy Isten "erőtlensége" erősebb az emberek erejénél (1Kor 1,25).
Jézusnak ez az önkiüresített állapota[10]
az ok, amiért örvendezhetnek a
tanítványok Jézus mennybemenetelén, hiszen Jézus az Atyához megy, s így
visszanyeri régi dicsőségét (Jn 17,5; Mt 28,18). Ha nem erről lenne szó, nem
világos miért kellene a tanítványoknak örvendezniük. Talán annak a száraz
ténynek, hogy Jézus kisebbnek állította magát az Atyánál?
Mind földi, mind
mennyei formájában Jézus fogadja az emberek és angyalok leboruló imádatát[11]
(Mt 2,2.11; Mt 14,33; 28,9; 28,16-17; Jn 9,36-38; Fil 2,10; Zsid 1,6; Jel 5,8),
annak ellenére, hogy ez szigorúan tilos minden "más isten" előtt (2Móz 34,14).
Ebből levonható az a következtetés, hogy Jézus nem egy "más isten" az Atyához képest. Mindeközben pedig Ő maga nem
borul le Atyja előtt (Jel 5,11-14), amikor az egész teremtett világ imádja
Istent. Elmondhatjuk tehát, hogy Jézus Krisztus valóban az Első és Utolsó
Mindenható Isten, aki eljön az ítéletre (Jel 1,7-8; 1,17-18; 2,8; 22,13), benne
lakik a Teljesség, az Istenség egész teljessége testileg (Kol 1,19; 2,9).
Tamással együtt vallhatjuk, hogy Ő Urunk és Istenünk (Jn 20,28), aki tegnap,
ma, és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8).
A
Szentlélek esetében két dolgot kell igazolnunk, ez pedig az Ő személy, és Isten volta. A régi
ariánusok számára a Szentlélek ugyan személy volt, de teremtmény, ez a nézet
azonban mára szinte kihaltnak tekinthető, Jehova Tanúi, a szombatosok,
unitáriusok Isten megszemélyesített "tevékeny erejének" vallják Isten
Szentlelkét. Mivel a Szentlélek örökkévaló (Zsid 9,14), ezért teremtmény
valóban nem is lehetne, így tehát személy voltának igazolása egyben a Szentháromság
"bezárulását" is eredményezi, hiszen
az Atya-Szentlélek kettősségében talán soha senki nem hitt. Azokat az igéket
kell itt megemlítenünk, amelyek kifejezetten személyiséget tulajdonítanak a
Szentléleknek. Bár a Szentlélek erőként is megnyilvánul (ApCsel 1,8), nem
pusztán erő, hanem értelmes (ApCsel 15,28; Róm 8,27; 1Kor 2,10), érez
(Róm 15,30; Ef 4,30), önálló akarata van (1Kor 12,11); cselekszik (ApCsel
16,7.10), segít (ApCsel 9,31), beszél (ApCsel 8,29; 13,2; Róm 8,26; Jel 2,7;
22,17), tanúskodik (Mk 13,11; Jn 15,26; Róm 8,16; 1Jn 5,6-9), közbenjár (Róm
8,26) ihlet (2Pt 1,21), tanít és emlékeztet (Jn 14,26), sőt megismerhető
személy (Jn 14,17), "akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri" - egy erőről ez értelmetlen
állítás. Jézus helyett Ő a másik
Pártfogó (Jn 14,16), személy helyett nyilván egy másik, hasonló személy, s
küldeni is csak személyt lehet (Jn 16,7). Jézus kifejezetten az "ekeinosz"
hímnemű, személyre utaló névmást használja. Az egyház az Ő nevében is, tehát a Tőle is
kapott felhatalmazással keresztel (Mt 28,19). Ebben az igében kerül
legszorosabb kapcsolatba a három személy egymással, mely a háromságot és
egységet is egyaránt magában foglalja. A "Lélek" nem pusztán Isten
megszemélyesítése, hiszen a Biblia sokszor a másik két isteni személlyel együtt, de külön személyként említi (Mt
28,19; Lk 3,22; 2Kor 13,13), vagy valamelyik személlyel kommunikálva mutatja be (Jn 16,13-14; Róm 8,26-27, Jel 22,17). A
Szentlélek Istent káromolni Isten elleni káromlás (Mt 12,31-37), az Ő vezetése
Isten vezetése (Csel 16,6-10), Neki hazudni annyi, mint Istennek hazudni
(Csel 5,3-4.9). Ő egyszerre az Atya Lelke (Mt 10,20), és a Fiú Lelke (Gal
4,6), s e két név egyenértékű, felcserélhető. Míg a Fiú született, Ő az Atyától
származik (Jn 15,26). Embereket újjáteremtő ereje van (Jn 3,5-6), s ez az erő a
sajátja, nem pedig Ő maga (Róm 15,13.19). A Lélek által Isten maga lakik
bennünk (1Jn 4,12.15-16), s temploma is csak Istennek van, erőnek nem (1Kor
6,19). Tehát Isten Lelke mindenképpen több, mint egyszerűen "Isten
személytelen, tevékeny ereje". Ellenkező esetben fel kellene tételeznünk a
szentírókról a teljes felelőtlenséget, az ihletettség hiányát a megtévesztő
idézetek egész halmaza miatt. Mindez alapján a Szentlelket az Atyával és a
Fiúval együtt imádjuk (vö. Jn 16,14).
A szentháromságtan
Teremtő, Megváltó és Megszentelő Istenünk lényének és a megváltásnak a titkába
enged némi bepillantást. Amit Istenről megtudhatunk, az meghaladja az
értelmünket, és bár sohasem leszünk képesek Istent "megmagyarázni", mégis
eleget tudunk ahhoz, hogy tudjuk, ki előtt borulunk le.
Jn. 16,13-15 "amikor azonban eljön
ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától
szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti
nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki
nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; ezért mondtam, hogy az enyémből merít,
és azt jelenti ki nektek."
Forrás
Biblia, Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése,
Kálvin Kiadó, Bp, 1995
MRVSZ 2000 CD-ROM (II. Helvét Hitvallás)
Bibliográfia
A Biblia Ismerete
Kommentársorozat, II. kötet, KIA, Budapest, 1999
A Keresztény
Görög Iratok új világ fordítása, Watch Tower Bible and Tract Society of New
York, Inc., Roma, 2000
Charles C. Ryrie: Teológiai
alapismeretek, KIA, Budapest, 1996
Csia Lajos: Bibliai
Lélektan, Százszorszép Kiadó és Nyomda, Bp, 1994
J.I.
Packer: Igaz Istenismeret, Harmat, Bp, 1994
Lothar
Gassmann: Jehova Tanúi, Történetük, tanításuk, értékelésük, Evangéliumi Kiadó
és Iratmisszió, 1998
Ókeresztény Írók, 13. kötet, Szent Athanasziosz művei,
Szent István Társulat, Bp, 1991
Szalai András: Más Jézus, más Lélek, más evangélium,
Harmat, Bp, 1998
Szűcs Ferenc: Hitvallásismeret, Bp, 1995
www.apologia.hu